A rendkívüli kalandok, amelyeket Candide átél, voltaképpen nem is rendkívüliek, csak groteszkül felnagyított változatai a kor valóságos - vagy lehetséges - jelenségeinek, megpróbáltatásainak.
(RéZ PéL)

A klasszicizmus Arisztotelészig visszanyúló értékítélete az eposzt tartotta a legmagasabb rangú műfajnak. Ahhoz, hogy a Voltaire által is frivolnak tartott regény szalonképessé váljék, vissza kellett vezetni eredetét a hellenisztikus korig (Héliodorosz: Boldogtalan szerelmesek), meg kellett adni a valóság illúzióját, s ezáltal a műfajt a történetíráshoz kellett közelíteni. Ezt szolgálja a Candide második kiadásának alcíme: „Fordítás Ralph doktor úr eredeti német könyvéből, mindazokkal a kiegészítésekkel, amelyeket a doktor úr zsebében találtak, amikor meghalt. Mindenben az úr 1759. esztendejében". (Hasonló megoldást választ Defoe is a Robinson esetében.) A regény elfogadtatásának feltétele volt a bölcseleti jelleg is.
A Candide műfaját tekintve leginkább a próbatételes kalandregény sajátosságait idézi: a történet kezdő és végpontja adott, közte egymással felcserélhető, illetve lazán összefüggő kalandok sorozata áll. A regény elején a főhőst kimozdítják nyugalmi helyzetéből, a végén megjavul vagy felkötik. A cselekmény ideje alatt a szereplők életkora nem változik.
Az ifjú Candide Thunder-ten-Tronckh báró vesztfáliai kastélyában él. A ház cselédei gyanítják, hogy a báró úr húgának a fia. Amikor Pangloss mester tanítását - nincs okozat ok nélkül - szeretné bebizonyítani a báró tizenhét éves lányának, Kunigundának, elkergetik a kastélyból. A regény zárópontja a Rodostó melletti farm, ahol összegyűlnek az életben maradt szereplők. A köztes kalandokat két részre oszthatjuk. Az Eldorádó-fejezetig a főhőst a körülmények irányítják, ez után pedig Candide szándéka szerint alakulnak az események. A kastélyból kiebrudalt címszereplő előbb a bolgár-avar háborúba keveredik. A kiképzést, melynek később jó hasznát veszi, még végigszenvedi, a háborúnak álcázott tömegmészárlásból már elmenekül. A következő állomás Hollandia, ahol megismerkedik az anabaptista Jacques-kal, s újra találkozik Pangloss mesterrel. Jacques-ot kísérve jutnak el Portugáliába. Itt szemtanúi és szenvedő alanyai a földrengésnek. Lisszabonban Panglosst felkötik, Candide-ot egy öregasszony menti meg. Találkozik Kunigundával, aki a jezsuita főinkvizítor és a zsidó bankár kitartottja. Mivel Candide leszúrja a bankárt, menekülniük kell. Előbb Avacenába, majd Cádizba érnek. Itt feljutnak a Dél-Amerikába induló hajóra. Buenos Airesben Candide anyagi okokból kénytelen megválni Kunigundától és az öregasszonytól. Cacambóval, szolgájával Paraguayba mennek, ahol feltűnik Kunigunda halottnak hitt öccse is, aki éppen katonai parancsnok. A jámbor Candide a vita hevében leszúrja leendő sógorát, s így a Fülesek törzséhez menekülnek. Itt a kivégzéstől csupán Cacambo ékesszólása menti meg őket. útjuk Eldorádóba vezet. A régi inka birodalom kincseit őrző eszményi országban egy hónapot töltenek, majd kincsekkel gazdagon megrakodva Szurinamba, a holland gyarmatra érnek. Candide új útitársat vesz maga mellé, Martint, az öreg tudóst. Vele, s egyre fogyó kincseivel indul Bordeaux-ba, a francia kikötőbe. A Párizsban töltött idő után Dieppe-ből Portsmouthba utaznak, majd két nap múlva tovább Velencébe, hogy hősünk végre viszontláthassa Kunigundát. Az út az olasz városból Konstantinápolyba vezet, innen Rodostóba, ahol az imádott hölgyet Rákóczi fejedelemtől kiváltják. A szerencsés fordulatok után együtt a kompánia: Candide, Pangloss, akiről kiderül, hogy mégsem halt meg, Cacambo, Martin, az öregasszony. A tenger partján bérelnek egy tanyát, s itt élnek ezentúl mindahányan.
Voltaire az ősi regényformát sokfelé ágaztatja el. A Candide utaztató regény is, a XVIII. század nagy élményét, a nyitottá váló világot tárja elénk. Sokszínű voltában, a különböző társadalmi berendezkedések és vallási ellentétek ellenére is egységes világ ez, melynek nemzetek fölöttiségét a keresztény vallás, a mindenhol jelenlévő jezsuiták, a pénz uralma, melyet zsidó bankárok jelképeznek, és a kibogozhatatlan hatalmi és politikai összefonódások biztosítják. Az ember ebben a világban bárkivel és bárhol szót érthet, sőt bárhol élhet is. Az egyetemességet, a nemzetek fölöttiséget a szereplők hovatartozása is jelzi: Candide német, Martin holland, Pocurante olasz.
A pikareszk vagy kalandregény-forma, az utaztató művek sajátosságai információgazdag szöveggel társulnak. Szó esik a regényben a kor háborúiról, a vallási türelmetlenségről, a gyarmatosításról, a civilizálatlan törzsekről, a kulturális és tudományos élet eseményeiről.
A próbatételes művek dramaturgiáját Voltaire csupán Kunigunda esetében nem követi. Mikor megismerjük, tizenhét éves ifjú hölgy, a regény végén pedig Candide megdöbben szerelme látványától. érte járta végig a fél világot, viselte el a szenvedéseket, ám a végső egymásra találás kínos pillanatokat okoz hősünknek. Kunigunda metamorfózisával Voltaire az eszmény és a valóság filozófiai problémáját vetíti elénk: mi lesz az eszményből, melyért küzdünk, mely irányítja életünket, mire hozzájutunk, mire birtokunkba kerül.
Kunigunda a kulcsa a regény egyik legvitatottabb részének, az Eldorádó-jelenetnek. Az Aranyország vajon az eszményi társadalmi berendezkedés-e, vagy Platón éllamának megvalósulása, azaz Voltaire számára negatív utópia? Vélhetően egyik sem. A voltaire-i állameszményből jelen van a felvilágosult uralkodó, a józan belátáson alapuló vallás és egyistenhit, a nélkülözés hiánya, a tudományok és a művészet támogatása. Candide mégis elvágyik innen. A legtökéletesebb államforma sem adja meg az ember számára a kiteljesedést és a megnyugvást, ha hiányzik a személyes boldogság: „... de mi haszna, ha nincs itt Kunigunda?" Másrészt Eldorádó a maga tökéletességével világ- és emberidegen hely. Ezt jelzik a tízezer méter magas hegyek, amelyek körülveszik. Nincs meg benne az élet eleven lüktetése és sokszínűsége. Itt az emberek csak olyanok lehetnek, „mint a többiek". Az egyéniség és különbözőség liberális elvét valló Voltaire elviszi innen hőseit.
Voltaire eleget tesz a XVIII. századi regénnyel szemben támasztott bölcseleti követelményeknek is. Ezért újabb műfaji meghatározással tézisregénynek is nevezhetjük a Candide-ot. A filozófiai kiindulópont Pangloss mester szájából hangzik el: „az adott világ a lehetséges világok legjobbika." A tétel és egyéb filozófiai megállapítások Leibniz Theodicea és a Monadológia című műveiből valók. Leibnizről mértékadó filozófiatörténeti munkák (Bertrand Russel), tudománytörténeti elemzések (Simonyi Károly) egyöntetűen állapítják meg, hogy egyike az emberi gondolkodás legfénylőbb szellemeinek. Voltaire viszonylag könnyű módszert választott, amikor a német bölcselő műveiből, a szövegösszefüggésből kiragadott néhány passzust. Leibniz híres-hírhedt törvénye, a „lex optimi" már a Candide címében visszaköszön. Az isteni kegyelem, a gondviselés és célszerűség középkori bölcselőkig visszavezethető elve a XVIII. században válik kétségessé, s a probléma újragondolását a lisszaboni tragikus földrengés is sürgetővé tette.
Egyszerű megoldás lenne, ha a regényt a filozófiai tétel cáfolatának tekintenénk. érnyaltabb képet kapunk, ha a történet szintje helyett a szereplőknek az optimizmus törvényéhez való viszonyát vizsgáljuk. Pangloss mester látszólag mindvégig ragaszkodik elveihez. A regény végén azonban kétségeiről is hallunk: „... iszonyúan szenvedett, de mivel egyszer azt állította, hogy minden jól van ezen a földön, ezentúl sem állíthatott mást, bár réges-rég nem hitt már benne." Az ellenkezőjéről akarja meggyőzni Candide-ot Martin, a szerencsétlen sorsú holland tudós. A manicheusok XVIII. századra újraéledő eszméit vallja, szerinte a világot „Isten átengedte egy gonosztevőnek". A két szélsőséges véglet között hányódik a címszereplő. Már a negyedik fejezetben megkérdezi: „•, merre vagy legeslegjobb világ?". Pangloss tanításával szemben sokasodnak a kételyek: „Ha ilyen a legeslegjobb világ, milyenek a többiek?" De vajon igaza van-e Martinnak, aki szerint a világot azért teremtették, „hogy legyen min mérgelődnünk"? A történet szintjén jogosan kiált föl Candide: „Micsoda világ a miénk?" ém a főhős, amikor az okok és okozatok láncolata számára kedvezően alakul, Pangloss véleményén van. Amikor nem, Martinnak ad igazat. Voltaire az élet és a filozófia problémájában az eleven és lüktető élet elsődlegességét hirdeti. Minden merev filozófia, hogy megragadhassa az életet, leegyszerűsíti azt. Nincs igaza egyértelműen Pangloss mesternek, de Martin kiábrándultságának sem. Martin nem számol ugyanis az ember megmagyarázhatatlan tulajdonságával, melyet az öregasszony fejt ki Candide-nak: „... de hát szeretem az életet. Ez a furcsa gyengeség talán leggyászosabb hajlandóságunk: mert hát van-e butább dolog, egyre hordoznunk azt a terhet, amelyet bármikor eldobhatnánk?"
A regény utolsó fejezetében az öreg török tanácsát mind Martin, mind pedig - kissé kényszeredetten - Pangloss elfogadja: „a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt, a szükséget." Az elbeszélő a tevékeny élet fontosságát hangsúlyozza. A szorgalom, a kitartás polgári erényeivel ugyan a világ kaotikus voltán nem tudunk úrrá lenni, de egy kisebb részét a magunk törvényei szerint is irányíthatjuk. Ha az első fejezet a paradicsomból való kiűzetés ironikus felidézése volt, a záró fejezet a paradicsomkertbe való visszajutás szatirikus képe. Földünk nem az édenkert, de nem is a pokol. Ha nem megmagyarázni, hanem élni akarjuk életünket, ha az okoskodás helyett a munkát választjuk, még talán boldogok is lehetünk. Ezzel az egyszerű és alapvető tanítással fejeződik be Voltaire Candide című regénye.
A műből vett idézeteket Gyergyai Albert fordításában közöltük.

Jogérzete [...] rablóvá és gyilkossá tette.

(RéSZLET A M˜B§L)
Heinrich von Kleist (1777-1811) romantikus drámáinak és kisepikai műveinek hősei rendszerint a kiismerhetetlen világrenddel szemben próbálnak megküzdeni nemes eszményeikért, a személyiség jogaiért, az emberi méltóság érvényesítéséért. A Kohlhaas Mihály c. elbeszélés címszereplője valós történelmi személy: egy XVI. századi német polgár. Pere, majd szabályos háborŁja a feudális Szászország ellen mintegy 8 éven át (1532-től 1540-ig) tartott, a sértett hős eközben kirabolta a brandenburgi fejedelemség ezüstszállítmányát, végül elfogták és kivégezték.
Kleist elbeszélése csak a kezdetekben igazodik a történelmi tényekhez. Kohlhaas a cselekmény kiindulópontján tehetős és jogtisztelő polgár a brandenburgi fejedelemségben, a Kohlhaasbrücke nevű kis település büszke és megbecsült lókereskedője.
A bonyodalmat az idézi elő, hogy egy ifjŁ földesŁrnak, a tronkai várkastély urának önkényeskedéseit kell elszenvednie. A lócsiszár először peres Łton kíván igazságának érvényt, sértett önérzetének elégtételt szerezni, de minduntalan kudarcot vall. Felesége is megpróbál közbenjárni a schwerini tartományŁrnál, de a szerencsétlen asszonyt az ajtónálló őrség durván megveri, sérüléseibe belehal. Kohlhaas Mihály fájdalma mérhetetlen; le akar számolni a bűnös földesŁrral, a sikertelen igazságkeresés bosszŁhadjárattá fajul. Az egyre nekivadultabb férfi hű szolgáival, illetve a folyamatosan hozzájuk csatlakozókkal városokat éget fel, embereket öl meg. Eszeveszett ámokfutásának Luther Márton személyes állásfoglalása, a Kohlhaast vádoló nyílt levele vet véget. Az ő közbenjárására aztán Kohlhaas elbocsátja seregét, és perét személyesen terjeszti elő Szászország fővárosában, Drezdában. Igazságának érvényesítése azonban Łjfent beleütközik a tartományi, a birodalmi (sőt a lengyel-szász ellentét révén a nemzetközi) érdekekbe, a fejedelemségek és tartományok tisztségeiért folyó csatározások szövevényeibe.
Kohlhaas tragikus hős; az igazságeszme megszállottjává válik az őt ért méltánytalanságok, majd veszteségek hatására. Felesége halálával fájdalma elviselhetetlenné fokozódik. Hősies feladatot vállal, de messze tŁllépi személyes lehetőségei határát, és elvakultságában tragikus vétségeket követ el. A szélmalomharcban akad olykor egy-egy pártfogója, akik azonban - felmérve a tartományi urak érdekeinek összefonódását - hamarosan magára hagyják az igazság keresésében. A köznép rokonszenvét a lócsiszár ugyan már hadjárata kezdetén elnyeri, népszerűségét végül nem tudja, mert nem is akarja kihasználni. Célja csupán személyes jogainak az elismertetése s az, hogy elégtételt nyerjen. Az események azonban tŁlnőnek rajta, elveszti sorsa irányításának utolsó esélyét is, és végül a politikai manőverek áldozatává válik. Kohlhaas ügye eleve politikai tartalmŁ, noha ő maga nem ismeri fel, hogy a hozzá hasonlóan kiszolgáltatottak százai, ezrei (ha nem is az övéhez hasonló erkölcsi tisztasággal) lázadnak, vagy készek a lázadásra. Ezt csak a kamarások és tisztségviselők látják világosan, és az indulatokat ellene is fordítják.
Kohlhaas személyes ellenfele Vencel, a tronkai vár ifjŁ ura, valamint az Łrfi közvetlen környezete (szolgái, lovagtársai, rokonai), de tágabb értelemben a tartományi és birodalmi tisztségviselők érdek-összefonódásokkal teli csoportja, azaz maga a XVI. századi feudális rendszer. A hatalom birtokosainak létérdeke, hogy a nép hősünk iránti rokonszenvét valamilyen módon leszerelje, és a lázadót elhallgattassa. Kohlhaas polgár, abban a Német-római Császárságban, ahol a nem nemesi származásŁ személyeknek is vannak már törvényes jogaik. E jogok érvényesítése azonban a gyakorlatban szinte lehetetlen. A jogaiban sértett, megalázott lócsiszár még arra is hajlandó, hogy meghunyászkodva „tartományŁri oltalomért" folyamodjék - de ezt is hiába kísérli meg. Ugyanakkor épp a feudális anarchia főbűne, az önbíráskodás vétsége terheli (azt a törvényt szegte meg, amelyet 1495-ben Miksa császár hozott a wormsi országgyűlésen).
Vesztőhelyre kell jutnia, de a világi törvénykezés ítéleténél fontosabb számára a saját erkölcsi és lelkiismereti tisztasága. A Szászországot végigpusztító, seregeket felkoncoló, rettegett bandavezér Kohlhaas Luther első szavára megretten, rádöbben tetteinek sŁlyosságára, és leghőbb vágya a lelki feloldozás elnyerése. Amikor tragikus vétségét elköveti, akkor „a világ [É] iszonyatos rendetlensége" miatt lép fel, és jogainak erőszakkal próbál érvényt szerezni. Az igazságért és az erkölcsért harcol, de igazságtalanságok és morális vétkek sorát követi el. Nem lesz tehát a számára megoldás. Magatartása a mű utolsó epizódjaiban - a sztoikus nyugalom, a misztikus dolgok iránti érdeklődés - jelzi, hogy maga is érzi elkerülhetetlen sorsát.
A valláserkölcs tanítását, vagyis az „irgalom", a felebaráti, feltétel nélküli „megbocsátás" megoldását Kohlhaas Mihály eleinte nem fogadja el. Hiszen ő éppen szilárd erkölcsi meggyőződése miatt lázad. Nem hagyhatja annyiban a neki mindennél fontosabb igazság megcsŁfolását. épp az erkölcs védelmében ekkor még képtelen arra, hogy megbocsásson az ellenségeinek. Csak akkor jut lelki békéhez, amikor belátja, hogy a világi hatalmak cselszövései ellen hiába küzd, amikor elfelejti a rajta esett sérelmeket, és amikor csak gyermekeivel és szerettei emlékének megtisztításával törődik. Ekkor már szinte nem is kell, hogy fegyveresek őrizzék, a lócsiszár békés kiegyensŁlyozottsággal várja a halált. Megbünteti ugyan egyik ellenfelét, a gyengének bizonyuló szász választófejedelmet - de csak azzal, hogy utolsó perceiben lenyeli az uralkodó sorsát jövendölő cédulát. Aztán belenyugvással lép a vérpadra.
Az erkölcsi diadalt - ha felemás módon is -, megszerezheti magának és elhunyt felesége emlékének: a politikai érdekek közrejátszása folytán kétfajta ítélet születik Kohlhaas Mihály ügyében. A birodalmi törvényszék szerint vétkes volt „a császári közbéke megszegésében", és ezért vérpadra jut, de eközben a brandenburgi fejedelemség bírói ítélete szerint a tronkai Vencel várŁrfi bűnösnek nyilváníttatik, és jogosnak ítélik Kohlhaas Mihály követeléseit az elégtételt illetően.
A lócsiszár történetének hátterében tehát a politikai és az erkölcsi értékek válsága, szembekerülése áll. Kleist a totális diktatŁrát kiépítő Łjkori hatalom természetét is elemzi, a XVI. századi eseménysor kapcsán a XIX. század eleji zsarnokság erkölcsromboló mechanizmusára mutat be példázatot Kohlhaas Mihály történetében. Az abszolutisztikus rendszer azzal tetézi az alattvalók feletti uralmát, hogy belegázol a személyiség legbelsőbb szféráiba, sárba tiporja az emberi méltóságot, és mindezt cinikus szemforgatással, a jogállamiságra való hivatkozással teszi.
Az elbeszélés stílusa a mű során változik, és ez a módosulás két részre osztja a szöveget. Az első egységre, Kohlhaas Mihály kálváriájának és harcainak elbeszélésére rendkívüli tömörség jellemző. Külső nézőpont érvényesül, és ez azért kelt drámai hatást, mert a főszereplő belső folyamatait, izzó indulatait is csak a tetteiből érezzük meg. A hős tŁlfűtött érzelmi igazsága és a közönyös magatartást tanŁsító „igazságszolgáltatás" ellentéte állandó feszültséget tart fenn. A tényközlő elbeszélő objektív közlésmódjából csak néha lép ki az író, kulcsfontosságŁ jelenetben olvashatunk párbeszédet, pl. Kohlhaas és Herse tényfeltáró beszélgetésekor, Kohlhaas és a felesége fordulatot hozó dialógusánál, illetve Kohlhaas és Luther találkozásakor. Az apácakolostorba való betörést az eső, a vihar képei kísérik; villámcsapás érkezik az égből az eszeveszett követelés kimondásakor.
Amikor azonban az író Drezdába helyezi át a cselekmény, illetve a berlini és bécsi jogszolgáltatás bonyodalmait ecseteli, stílusa megváltozik: mesterkélten tekervényes, cizelláltan körmondatos, gunyoros lesz.
A stílusbeli kettősség az író valóságszemléletének összetettségét érzékelteti: Kleist egyrészt az eredeti történet krónikása, másrészt feltárja hőse lelki válságát, feloldja tragédiáját, és igazságot szolgáltat számára. A Kohlhaas Mihály c. elbeszélés (kisregény) egészében véve tiltakozik, másrészt a tényeket mint megváltoztathatatlan jelenségeket tudomásul veszi, és bizonyos iróniával, romantikus színezettel ellensŁlyozza, elfogadtatja a szereplőkkel. A mű befejező részében Kohlhaas részleges diadala is csak az író elégtétele. A feloldás eszközeihez tartozik a misztikus-romantikus „amulett"-történet is, továbbá Kohlhaas eredeti kivégzési módjának megváltoztatása (a hős kerékbe törése helyett „csak" lefejezésre kerül sor), és Kohlhaas rendes temetésen nyeri el a végtisztességet. Fiairól a brandenburgi választófejedelem lelkiismeretesen gondoskodik, a szász választófejedelem a lelkifurdalás büntetését kapja, Kohlhaas ivadékai pedig a következő századokban is közmegbecsülésnek örvendenek.
Kohlhaas Mihály élettörténete további irodalmi feldolgozásokban is megjelenik (pl. Sütő András: A lócsiszár virágvasárnapja; Doctorow: Ragtime). A felhasznált fordítás Kardos László munkája.