Nagy csapás a bűnökre, ha nevetségessé tesszük őket a világ szemében. A szemrehányásokat könnyen vesszük, azt azonban, ha kigúnyolnak, nem bírjuk elviselni; eltűrjük, hogy rossz hírünk legyen, de azt nem, hogy nevetségesek legyünkÉ

(MOLIéRE: ELŐSZÓ A TARTUFFE-HÖZ)

Moliére a Tartuffe-öt 1664-ben, Versailles-ban, az Udvar előtt mutatta be; de érseki követelésre XIV. Lajos betiltotta a darab előadását, és csak hosszú csatározások után, l669-től játszhatták újra. Az első változatban a címszereplő még szerzetesi ruhát hordott, ezt „levetették vele", hogy általánosabb legyen a figura, és mindenfajta képmutató magára vehesse az író vádjait. (Párizs érsekének kiátkozó végzése szerint a Tartuffe „fölöttébb veszedelmes komédia, amely [É] az álszentség kipellengérezésének ürügyén módot ad arra, hogy hasonlóval vádolják - megkülönböztetés nélkül - mindazokat, akik a legszilárdabb hitről tesznek tanúságot, s ily módon kiteszi őket a szabadgondolkodók csúfolódásainak és rágalmainak." Az átdolgozott műben a rezonőr Cléante világossá teszi a valódi és a látszatvallásosság közti különbségét is: „Neked egykutya, hogy ami szívedre hat, / Képmutatás-e vagy igazi áhitat?" (I.5.). A hiba a „vallás és a vakbuzgalom", a „valóság és a látszat", „az igaz és a talmi" összekeverése
- Moliére csak azt veti el, ha „mesterség a hit és árucikk a vallás".)
A Tartuffe, végleges változatában, 5 felvonásos, a klasszicista szabályoknak és követelményeknek mindenben megfelelő - így verses formájú (páros rímű alexandrinusokban íródott) - komédia.
Még felfedezhető a farce és a commedia dell'arte hatása, Moliére felhasznál csel- és helyzetvígjátéki elemeket; a Tartuffe alapvetően mégis jellemkomédia, tehát a hős saját vonásai - nemcsak belső tulajdonságai, hanem megjelenése, beszédmódja, viselkedése - miatt válik nevetségessé.
Moliére hisz az emberek, erkölcsök javíthatóságában: szerinte a komédia-műfajnak „az a hivatása, hogy az emberek hibáit megjavítsa". A mértéktartás, „a rend" korában bármily mértéktelenség (szenvedély, rögeszme) kártékony hatású, s ezek ostorozása, leleplezése a műfajt is elfogadhatóvá teszi. A klasszicista elméletet, „a tetszés a fő szabály" alapelvet követi Moliére is, de ő plebejusabb, mint tragédiaíró kortársai, nemcsak az Udvarnak és az esztétáknak akar tetszeni: „a színházban a józan észnek nincs külön kijelölt helye, s a jó ízlés szempontjából egyre megy a fél arany és a tizenöt sou [É] nyugodtan rá mernék hagyatkozni a földszint javallására, mert [É] nincs bennük [É] nevetséges finomkodás."
A kitűnő megfigyelő és gazdag élettapasztalattal rendelkező Moliére „alapanyaga" az emberi természet. Alkotásmódjában a természetesség vezeti: „sokkal könnyebb nagy érzelmekre csigázni magunkat, mint [É] megragadni azt, ami az emberekben nevetséges [É] aki hősöket fest, azt csinálja, amit akar [É] de annak, aki embereket fest, természet után kell festenie [É] és munkája semmit sem ér, ha nem ismerni rá benne korának embereire."
Az író átveszi ugyan a farce-sablont - a haloványan ábrázolt fiatal szerelmesek a cserfes szolgálók segítségével egymáséi lehetnek az akadékoskodó öregek ellenére -, de át is alakítja azt: legfőbb célja egy komikus vagy veszélyes embertípus bemutatása főként azért, hogy felismerjük ezeket a típusokat.
A moliére-i séma-változatban a központi figuráknak vannak ugyan drámai szándékaik (ilyen pl. a gyermekek zsarnoki kiházasítása), de valójában ezek csak eleve hibás jellemük illusztrálását szolgálják. A többi szereplő viszont éppen az erőszakos szándékok megvalósítását szeretné megakadályozni (ezért lesz igyekezetük rokonszenves a befogadóknak). A főalak bemutatása után annak leleplezése válik fontossá, ugyanis a középponti szereplő (családi, társadalmi) helyzete olyan, hogy gyakran már lelepleződésétől megoldódhatnak a konfliktusok - ha nem, akkor még deus ex machina-szerű megoldásokra is szükség van a szerencsés fordulathoz. Moliére persze élettel tölti meg a hagyományos sémát; egyéni tulajdonságokkal is felruházott hősei egyszerre korának jellegzetes figurái és örök emberi típusok.
A Tartuffe zárt rendszerű mű: a színhely végig Orgon párizsi polgár háza, az időtartam egy nap (reggeltől estig), szereplői egy polgári család tagjai. Moliére a valóságból csak azokat a részleteket emeli ki, amelyek céljához - a főszereplők, így a bűnök leleplezéséhez - szükségesek. (Nem ismert pl. Orgon foglalkozása, családi előélete; bizonytalan Tartuffe származása stb.) Az eseménysor a célra irányuló helyzetek láncolatából áll, ez adja a szűk időkeretek között pergő cselekmény egységét, egyenes vonalát, (a komédiában nem szükségszerű) okozatiságát.
A nyitó nagyjelenetből megismerjük az alapszituációt, a válságban levő család viszonyait. A meglevő apa-gyerek-, anyós-meny-ellentétet tovább mélyíti Tartuffe-ről kialakított ellentétes véleményük (Pernelle-né dicsőíti, Dorine és a gyerekek gyűlölik). A felvonás további jeleneteiben egyre több információt kapunk: a komorna Cléante-nak elemzi, mennyire elvakult a ház ura (közben egy utalásban arról is szó esik, hogy a zavargások idején Orgon a király oldalán állt, 2.). Damis mostohaanyja báty-
ját (!) kéri, járjon közben apjánál Mariane és Valér házasságának ügyében, mert Orgon - ígérete ellenére, valószínűleg Tartuffe befolyásolására - húzza az időt (3.).
A kétnapos vidéki útról hazatérő Orgon kizárólag védence hogylétéről érdeklődik (4.), majd vitába száll sógorával, aki szóvá teszi esztelen rajongását Tartuffe-ért. Orgon elmeséli megismerkedésüket és tovább dicsőíti pártfogoltját; az esküvőről nem nyilatkozik (5.). A már úgyis feszült légkörbe berobban a fordulat: Orgon közli lányával, hogy Tartuffe-höz adja feleségül (II.1.). A félénk Mariane helyett komornája próbálja jobb belátásra bírni az apát (2.), majd Dorine leszidja a tehetetlen, „butuska" leányzót (3.), aki a veszélyről azonnal értesült Valért - félreérthető viselkedésével - megtéveszti. A szerelmesek majdnem szakítanak, de Dorine kibékíti őket (4.). Az apja döntése miatt felbőszült Damist Dorine - aki abban bízik, hogy Elmira segíteni tud Mariane-on - elbújtatja (III.1.). Végre a színen is megjelenik („szent emberként") Tartuffe. Miután megfeddi (dekoltázsa miatt) szemérmetlenségéért a komornát (2.), hevesen ostromolni kezdi a ház asszonyát. Elmira visszautasítja Tartuffe-öt s éppen egyezkedni kezdene vele Mariane-ról (3.), amikor a hallgatózásból dühöngve előrontó Damis Tartuffe-re támad (4.), s szeretné végre leleplezni őt Orgon előtt is. ém a magát (mellét verve) bűnösnek valló hipokrita - és a botrány elkerülésére törekvő, csendben távozó Elmira magatartása - félrevezeti Orgont (5.), és Damis leleplezési kísérlete olyannyira balul üt ki, hogy a családfői tekintélyére hivatkozó apa még aznap este meg akarja tartani lánya esküvőjét Tartuffe-fel; fia (bot hiányában) a botozást megússza ugyan, de apja elkergeti, megátkozza (6.), és Orgon mindenét rögtön a csalóra íratja (7.). Damis kitagadásának hírére Cléante, a botrányra hivatkozva, az apa megbékítéséért még Tartuffe segítségéhez is folyamodik, de az, rá sem hederítve, a fél négyes ájtatosságra siet (IV.1.). Az események tovább gyorsulnak: Dorine közli Cléante-tal, hogy este meglesz Mariane és Tartuffe esküvője (2.), de az elkeseredett lány inkább kolostorba vonulna. Ezt már az eddig visszafogott Elmira sem nézheti tétlenül: elvakult férjét rábeszéli, hogy saját szemével győződjön meg védence álnokságáról (3.), s bár az nem hisz felesége tervében, mégis hajlandó próbát tenni (4.). Ťgy az asztal alá bújtatott Orgon - a figyelmeztető jelzések ellenére - az utolsó pillanatig hallgatja Tartuffe vallomását saját feleségéhez (5.). Amikor (feldühödve) végre kidobná a házából a képmutatót, Tartuffe fenyegeti meg őt - a ház már az övé (6.). Orgon homályos említést tesz feleségének egy kazettáról, aminek elvesztése még a házénál is jobban aggasztja (7.), majd Cléante-ot részletesebben tájékoztatja is: egy politikai menekült iratait tartalmazza a Tartuffe kezébe juttatott kazetta - tehát Orgon, hajdani királyhűsége ellenére, az uralkodó ellenségével is barátságban volt, s így bűnpártolással vádolható (V.1.). Damis heveskedik, (a nyugalmát megőrző) Cléante bölcselkedik, de mindenki tehetetlen (2.). újra együtt a család: a saját fiára sem hallgató Pernelle-né biztos az álszent ártatlanságában (3.), s csak a másnapi kilakoltatási parancsot hozó „lojális" végrehajtó megjelenése (4.) győzi meg az ellenkezőjéről (5.). Valér, aki megtudta, hogy Tartuffe feljelentette Orgont a királynál, s felségsértés címén elfogatóparancsot adnak ki a család feje ellen, menekülésre nógatja (6.), de már késő: a rendőrhadnaggyal érkező Tartuffe megalázza az összeomlott családot. Ekkor a tiszt nem várt, szerencsés fordulatként közli az összesereglettekkel, hogy elfogatási parancsot
a régóta keresett gonosztevőnek, Tartuffe-nek hozott; Orgonnak a király megkegyelmezett (7.).
A lendületes kezdés után az újabb események, helyzetek tovább gyorsítják a tempót: a bonyodalmat indító házassági terv (II.1.) és közeli időpontjának kijelölése (III.5.) azonnali lépéseket tesz szükségessé. Ekkor még az esküvő megakadályozása a feladat, ezért Orgon szemét kell felnyitni, s csak ezután (IV.6.) válnak ismertté az új, sokkal nagyobb akadályok: ezek leküzdéséhez már a család összefogása sem elég. A reménytelenség tetőpontja (V.6.) után Valér még segíteni próbál, de itt már csak deus ex machinával következhet be a szerencsés vég.
A banális cselekmény eléggé érdektelen lenne a különböző formákban és szinteken megjelenő komikum, a kidolgozott részletek, friss ötletek, és a nagyszerű szerkesztési megoldások nélkül.
A komédia - a kor dramaturgiai szokásaitól eltérően - sokszereplős, mozgalmas jelenettel, in medias res kezdődik: a hősök veszekedés közben mutatják be egymást és a már kialakult viszonyokat. („Micsoda expozíció! Egyedülálló a világon; ez a legjobb és legnagyobb, ami e téren létezik. [É] Nyomban, kezdettől fogva minden roppant jelentős, és valami elkövetkező még fontosabbra enged következtetni", Goethe.)
Ennek az expozíciónak is következménye a címszereplő késleltetett belépése: csak akkor (III.2.) jelenik meg a színen személyesen az, akiről állandóan szó van, aki hatalmában tartja és félrevezeti a családfőt, amikor az író már sok nézőpontból bemutatta. (új elem a megszokott vígjátéki konfliktus-sémában a kívülről jött betolakodó „áttételesen működő" cselekménymozgató szerepe.)
A „kettőztetés" komikumát használja ki Tartuffe vallomásának helyzetismétlése: mindkétszer kihallgatják Elmirához intézett szavait, de másodszorra a jelenet ellentétes hatást vált ki. A jellemkomikum fokozását szolgálja bizonyos jelenetek egymásutánisága is (pl.: Dorine-t szemérmetlenséggel vádolja Tartuffe, majd rögtön ostromolni kezdi Elmirát.)
Elmira „egérfogó" (cselvígjátéki) jelenetén kívül bohózati hatásokat tükröznek a helyzetkomikumra épülő szituációk: Flipote-on csattan Pernelle-né dühe (I.1.); Dorine addig vág Orgon szavába, amíg az „pofon akarja vágni, de nem sikerül" (II.2.); a helyzetkomikum egyik nagyjelenete Orgon asztal alá bújtatása (IV.5.), ill. ennek farce-gesztusos folytatása: „Miközben Tartuffe kitárt karral előrelép, hogy megölelje Elmirát, az hátralép, és Tartuffe észreveszi Orgont" (IV.7.). A farce inkább szimbolikusan érezhető abban a tragikomikus jelenetben, amikor a magát vádoló Tartuffe mellé Orgon is letérdel, átöleli a csalót, s közben (ide-oda fordulva) hol ordítozva szapulja a fiát, hol elérzékenyülten engeszteli „testvérét" (III.6.). Tartuffe összetett, álszentsége miatt eleve kártékony figurája a kezébe kerülő hatalomtól egyre félelmetesebbé válik; tettei alapján inkább tragédiába illő jellem, gesztusai teszik komikussá. („Emlékezzünk csak, hogyan lép színpadra: ČLőrinc, rakd vissza az ostort és a szőrcsuhámatÇ. Tudja, hogy Dorine hallja a szavait, de [É] akkor sem szólna másként, ha a szobalány nem volna ott. Annyira beleélte magát képmutató szerepébe, hogy már [É] őszintén játssza. Ťgy, és csakis így válhatik komikussá", Bergson.)
A szóismétlés komikus hatására épül Dorine beszélgetése a hazaérkező Tartuffe-fel. Bergson szerint „ilyenkor két elem van együtt, egy elnyomott érzés, amely rugóként felpattan, és egy gondolat, amely azzal szórakozik, hogy megint elnyomja ezt az érzést. Amikor Dorine beszámol Orgonnak felesége betegségéről, s ez minduntalan félbeszakítja, hogy Tartuffe egészsége iránt érdeklődjék, a folyton ismétlődő kérdés: Čés Tartuffe?Ç egy felpattanó rugó nagyon is érzékelhető képét kelti bennünk. Dorine meg, mindig újra kezdve Elmira betegségének történetét, azzal szórakozik, hogy visz-
szaszorítsa ezt a rugót)."
A szerkezetből következően a darabban kettős leleplezés játszódik le, egyrészt
a vallás álarcában (jámboran, alázatoskodva) megjelenő kapzsi, gátlástalan, egoista, cinikus, érzéki Tartuffe-ről, másrészt a zsarnok apáról, aki csak a saját akaratát érvényesítené a családban, miközben ő maga félrevezethető, rászedhető, naiv. Orgon jellemkomikumi kettőztetése az anyja, aki még fiánál is hiszékenyebb és elvakultabb, tehát még később, és csak külső, „hivatalos" szereplővel győzhető meg. §k ketten - egy náluk is „ájtatosabb" csodálata miatt - (valós!) vallásosságukat eltúlozva válhatnak
az álszentség áldozataivá. (Tartuffe is „megkettőződik" a képmutató Lojális úr, a törvényszolga személyében - a vígjátéki jellemek megismételhetők, az író „több példányt" is bemutathat egy típus variációiból.)
Dramaturgiai funkciójuknak megfelelően más „rokon" vonások is megfigyelhetők a szereplők között: Orgon családja szangvinikus természetű (Pernelle-né harsány jelenetet rendez, Damis dühös kitöréseket, s az engedelmes Mariane is megváltozik kétségbeesésében). Orgon „mindig túloz szélsőségesen", számára ismeretlen a higgadt magatartás: Tartuffe első vallomása után (többek között) azért nem hisz Damisnak, mert szerinte Elmira „sokkal hevesebb volna ilyen esetben". Pedig az asszony valóban tartózkodó, irtózik a botránytól; a vitákat „elméleti szintre" vivő testvére - a darab rezonőreként - pedig a megtestesült nyugalom, józanság, mértékletesség.
A kor hierarchiáját tükrözik a családi viszonyok: az apa bármily esztelen lépését „engedelmesen" és „szófogadóan" kötelesek fogadni gyerekei, sőt felesége is; az eseménysort eleve az ő hibás elhatározása indítja, és rossz döntéseinek sora juttatja mélypontra a családot. A meglevő feszültségeket (életfelfogás-különbségek stb.) válsággá mélyíti, és a kommunikációt is lehetetlenné teszi, hogy Orgon elsajátítja Tartuffe „etikáját": „ mégha itt előttem / Halna is meg anyám, gyermekem, feleségem, / Nem törődnék veleÉ". (Nemcsak Elmira hogylétéről nem érdeklődik, de nem is informálja az eseményekről, a kazetta-ügyet is sógorának meséli el - még Damis is Cléante közbenjárását kéri apjánál, húgáért.)
Elmira nem is családbeli helyzetéért, hanem dramaturgiai funkciójáért válik fontos szereplővé: Orgon elvakultsága már nem leplezhető le (hagyományos vígjátéki) komornai cselvetésekkel. Tartuffe túlságosan jó helyzetfelismerő, intelligens, taktikus ellenfél (l. gyors reagálóképességét, merészségét, önbizalmát, emberismeretét a szerelmi vallomása utáni helyzetben (III.6.): kockáztat, azonnal önostorozásba kezd, majd esztelen túlzással téveszti meg Orgont). A képmutató Tartuffe csak saját gyenge pontján - „szive hevülése", „vágya", „érzékei" miatt - leplezhető le, akkor, amikor nem játssza álszent szerepét (tehát amikor kettesben hiszi magát szenvedélyének tárgyával). Ťgy Elmira, aki nyilván észrevette Tartuffe érdeklődését, magabiztosan kezdeményezhet vele megbeszélést, s csak „kissé" lepődik meg a vallomáson is. (Jellemző, hogy a másokra figyelő, éles szemű és nyelvű, józan Dorine az első jelenettől célozgat Tartuffe Elmira iránti vonzalmára - „féltékeny az úrnőre", „előzékeny vele", „tán eped is utána" -, a vak Orgon meg majdnem hagyja, hogy a saját szeme előtt csábítsák el a feleségét.) Elmira alkata ellenére, de a család érdekében állít csapdát, s szervezi meg Tartuffe leleplezési jelenetét.
Dorine csak eddig fontos szereplő (minősíti a főszereplőket, elrendezi az ügyetlen fiatalok szerelmi félreértését). Ahogy egyre válságosabbra fordul a helyzet, először Elmirára (és eszközeire) van szükség, majd az egész (kisemmizett és fenyegetett) család ügyét már csak „csodával" - legfelülről, királyi döntéssel - lehet rendezni. Moliére sokat emlegetett pesszimizmusa (emberismerete?) a családot a tragikus összeomlás szélére juttatja; csak a véletlenen múlik Tartuffe bűnhődése, nem szükségszerűség.
(A mű valószerűtlen befejezése vígjátéki konvenció; és az író - bár valóban „személyes lekötelezettje" XIV. Lajosnak - nyilván hiszi is, hogy igazságos királynak, rendnek kell uralkodnia.)
Moliére elítéli korának erkölcsi világát. Az álszentség negatív érték, ártalmas bűn; Tartuffe erkölcsi tételei - „alkudozni az Istennel is lehet", „bűn csak az, aminek híre kel", „ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke" - közveszélyesek. (Szinte a Tartuffe-öt kommentálja az alkotó következő művében, a Don Juanban: „a képmutatás mestersége a legelőnyösebb [É] akinek van esze, az alkalmazkodik korának bűneihez" - mondja a címszereplő.)
Ťrói értékrendjének csúcsán a családi összetartás pozitív értéke áll, éppen ezért műveinek állandó céltáblái az önkényeskedő, autokrata apák - a szerző az őszinte érzéseken alapuló házasságot, az érzelmi szabadság (kialakulóban levő) értékét hirdeti a feudális családjoggal szemben.
Az általános emberi értékítéletet és saját emberismeretét Moliére dramaturgiailag is kihasználja: ha valaki mindenkit ócsárol környezetében, mint Pernelle-né, rögtön gyanús (és ellenszenves) lesz; ha valaki, helyzeténél fogva, dönthet mások sorsáról, de emberileg nem alkalmas a feladatra, ill. nem azoknak az érdekeit képviseli, akikért felelős (mint Orgon), akkor azt negatív alaknak tartjuk stb.; - így, szinte észrevétlenül, a „bennünk levő értékrendszerre épít a mű", „az író által a műbe táplált értékrend s az értékek jelzése vezérlik tehát az olvasó véleményét" (Bécsy T.).
Az idézetek a legismertebb magyar fordításból, Vas Istvánéból valók.

Bizonyos értelemben azt lehetne mondani, hogy minden jellem komikus, feltéve, hogy a jellemen azt értjük, ami személyünkben máris kész, vagyis ami automatikus működésre kész mechanizmus állapotában van. Ez pedig, ha úgy tetszik, mindaz, amiben ismételjük magunkat. és követőleg az is, amiben mások ismételhetnek bennünket. Minden komikus személy típus. és megfordítva a dolgot, minden hasonlatosság egy típushoz komikumot is rejt magában [É] Jellemeket, vagyis általános típusokat ábrázolni, ez tehát minden vígjáték célja [É] a vígjáték, azon túlmenően, hogy általános típusokat mutat be, az egyetlen valamennyi művészet közül, amely az általánosra irányul.
(BERGSON)

A fösvény, Moliére egyik legérettebb alkotása, a klasszicizmus szabályainak megfelelő, de prózai formájú - így saját korában kevésbé sikeres és befejezetlennek tekintett - jellem-(szenvedély) komédia, középpontjában a világirodalom egyik legismertebb (merész torzításokkal megrajzolt) tragikomikus figurájával, Harpagonnal.
A vígjátékirodalomban - Moliére-nél különösen - gyakori köznévi cím eleve arra a hibára, torzulásra irányítja a figyelmet, melynek leleplezése, nevetségessé tétele a mű célja (Kényeskedők; Tudós nők; Botcsinálta doktor; úrhatnám polgár; Képzelt beteg stb.). „Bármilyen szorosan egyesül is a komikus fogyatékosság a személyekkel, mégis megőrzi a maga egyszerű, független létét; ő lesz a központi, láthatatlan és mindig jelenlevő személy, amelynek a színpadon mozgó, húsból és vérből való személyek csak függvényei". A vígjátékíró művészete abban áll, hogy megismerteti velünk ezt a fogyatékosságot. A tragédia egyéniségkeresésével szemben a komédia „olyan jellemeket ábrázol, amilyenekkel már találkoztunk, s életünk során még találkozni fogunk. [É] Típusokat visz a színpadra [É]; s akkor is, ha a jellemvígjátéknak tulajdonnév a címe, tartalmának súlya csakhamar a köznevek sodrába viszi. Azt mondhatjuk: egy ČtartuffeÇ É" (Bergson)
Moliére nem törődött a dráma részleteinek eredetiségével; közismert, hogy - sok más forrás felhasználásával, a farce-hagyományokra is építve - Plautus Aulularia
(A bögre) c. darabját dolgozta fel. Teljes jeleneteket is átvett (ilyen pl. a fösvény-monológ, a bögre (ládika)-szerelmes félreértett azonosítása stb.), de „mértékletes" kora jó ízlésének (és saját dramaturgiai céljainak) megfelelően változtatta is az anyagot (Euclio véletlenül találja meg a pénzzel teli bögrét, Harpagonnak már foglalkozása az uzsorásság, és adósa adja a pénzt (kor-típus is!); ott a lányt már elcsábították, gyereket vár - itt Eliz titokban férjhez ment; Harpagon pedig egyben „öreg kérő"-típus, ettől egységesebb a cselekmény stb.)
A téma - a pénz imádatának torzító hatása, ennek bírálata - Moliére más műveiben is megjelenik, főleg a Pantalone-típusokban (pl. Scapin furfangjai). A fösvénység motívumának azonos tünetekkel - szorongás, gyanakvás, vagyonféltés, elmagányosodás - ábrázolt kórképe minden korban (és más műfajokban is) foglalkoztatta az alkotókat (vö. pl. Theophrasztosz: Jellemrajzok, Horatius: Első szatíra, Csokonai: Zsugori uram); a komédiairodalomban ez az egyik leggyakrabban kipellengérezett hiba, mert a problematika örökké aktuális: „Mindig csak a pénz! Mintha mást nem is tudnának mondani, csak: pénzt, pénzt, pénzt! [É] Ezzel feküsznek, ezzel kelnek, álmukból is ezzel riadnak: pénzt!" (Harpagon, III.1.)
A mű (a hármas egység klasszicista követelményének megfelelően) egy helyen, Harpagon párizsi polgár házában, egyetlen nap alatt játszódik; konfliktusrendszere (természetesen) zárt, egyetlen család tagjai (és a személyzet) között bonyolódik. A cselekmény egységét a középponti jellem, okozatiságát a házassági intrika adja.
A mű expozíciója a már kialakult, fennálló szituációt mutatja be, a végkifejlethez szükséges néhány előzmény-információval. Valér eltűnt családja után nyomoz, de Eliz iránti szerelme miatt Harpagon titkárának állt; házasságkötésüknek csak a zsarnok apa fösvénysége az akadálya (I.1.). Ugyanezt mondja saját helyzetéről húgának Cléante is: szegény lányt szeret, így apja úgysem egyezik bele az esküvőbe (2.). Harpagon kikutatja Cléante szolgáját (3.) - nemrégiben ugyanis tízezer tallérhoz jutott egyik adósától, s retteg, hogy ellopják a pénzét. Gyermekeit megelőzve - akik terveikről beszélnének vele - bejelenti, hogy mindkettőt kiházasítja (egy pénzes özvegyasz-
szonnyal, ill. egy gazdag, meglett nemesúrral) még aznap(!) este; ő maga meg elvesz egy szegény, fiatal lányt (4.). Az ügyben döntőbírónak felkért, szerepet játszó Valér Harpagonnak ad igazat Elizzel szemben (5.).
Cléante, Fecske segédletével, kénytelen pénzt kölcsönözni egy kíméletlen uzsorástól (II.1.), s amikor a pénzközvetítővel véletlenül találkoznak otthon, kiderül, hogy maga Harpagon az uzsorás; így apa és fia leleplezik egymást (2.). Amíg a fösvény ellenőrzi kertben eldugott pénzét, házasságközvetítője Fecskével az ő fukarságáról beszélget (3.), s az inas feltevése igazolódik (4.): Harpagonból még az agyafúrt, hízelgő Fruzsina sem tud pénzt kicsikarni (5.). A ház ura összehívja az egész személyzetet, mert este „díszlakomát" készül adni, lehetőleg pénzkiadás nélkül. Ebben Valér támogatja (III.1.), aki így magára haragítja Jakabot; a szakácsot előbb Harpagon, majd Valér botozza meg őszinte véleményéért (2.). Fruzsinával megérkezik Marianne (3.), aki szegény, özvegy anyja helyzetének javításáért kész Harpagonhoz feleségül menni, pedig mást szeret (4.). A lány első látásra meg is retten az „utálatos" fösvénytől, de Fruzsina bókol helyette (5.). Marianne bemutatkozik Eliznek (6.), majd meglepetten ismeri fel Cléante-ban szerelmét, aki „apja nevében" rögtön vallomást is tesz neki. Cléante újra felbőszíti apját: uzsonnát hozat (Harpagon számlájára), és apja gyűrűjét Marianne-ra erőszakolja (7.). (Zabszár jelent - valaki pénzt hozott (8.), közben pedig fellöki gazdáját, 9.) Amíg Harpagon intézkedik, Fruzsina cselt eszel ki (IV.1.); a fösvény viszont, aki meglátja választottja és fia meghitt jelenetét (2.), lépre csalja fiát, s Cléante bevallja, hogy szereti Marianne-t (3.). Jakab „ítélkezik" apa s fia összetűzésében, mindkettőjüket rászedi: így kiengesztelődnek (4.); de a dolgokat tisztázva újra összakapnak a lányért (5.). Közben Fecske ellopja a fösvény féltve őrzött pénzét (6.) és Harpagon siratja életének egyetlen (elveszett) értelmét (7., monológ). A csendbiztos nyomozása eredménytelen (V.1.); először Fecske a gyanúsított (2.), ő bosszúból a titkárra tereli a figyelmet. Valér, aki titokban feleségül vette Elizt, félreérti a helyzetet: „lopását" - amit ő a lányra ért - beismeri (3.). Harpagon ezért a törvény kezére akarja adni (4.); ám váratlanul kiderül, hogy Marianne és Valér az Elizhez érkező Anzelm gyermeke (5.). Cléante felajánlja: apja visszakapja eltűnt pénzét, ha lemond Marianne-ról; így a fiatalok boldogságának nincs több akadálya (7.).
A hétköznapi események, konfliktusok rendszerében a mániákus, végletekig torzított, de a hierarchia csúcsán álló figura önző elhatározása indítja a szerelmi-esküvői bonyodalmat, mely szorosan kapcsolódik monomániájához is.
Meghatározza a szerkezetet, hogy Moliére csak azokat a részleteket emeli ki (nagyítja fel), melyek Harpagon - minél több oldalról történő - nevetségessé tételét szolgálják. Igazából minden mozzanat Harpagon jellemét, helyzetét, szándékait minősíti; a 32 jelenetből 22-ben a színen is megjelenik, de a többiben is ő a középpont (róla beszélnek, őt jellemzik; Jakab „őszinteségi-próbáján" (III.1.), túlzásokkal, össze is foglalja „a közvéleményt"). Ezért laza a jelenetek oksági láncolata: néhány, a jellemet egy-egy vonással árnyaló komikus helyzet (I.3., III.1. stb.) bárhová beépíthető lenne az expozíció (I.1., 2.), a fordulat (I.4.) és a tetőpont (IV.7.) - anagnóriszmosz (V.6.) közé. Harpagon elsősorban fösvény, másodsorban özvegy és csak legvégül apa: a mű szerkezetében is ilyen alárendeltségben jelennek meg a motívumok - a pénzimádat legyőzi szerelmi, ill. már elpusztította apai érzéseit.
új elem a hagyományos vígjátéki sémában, hogy két szerelmes (testvér)pár és két apa házassági szándékai kereszteződnek: Harpagon többször konfrontálódik Cléante-tal a pénz és Marianne dolgában is, ettől zártabb, összeszövöttebb a mű.
A főhős változatlan és változtathatatlan jellem, így a cselvetéses intrika felesleges: a házasságközvetítő (a bizalmas szerepkörében) cselt tervez a fiatalok megmentésére (IV.1.), felmerül tehát a cselvígjáték lehetősége, de az író nemcsak nem folytatja ezt a szálat, hanem a várt, szokásos fordulatokkal ellentétben éppen az apja ejti Cléante-ot csapdájába. (Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy aki ennyire monomániás, az csak hozzá méltó - alantas - eszközzel, legsebezhetőbb pontján leckéztethető meg.)
A boldog vég deus ex machina-szerűen, váratlanul, sokszorosan véletlenül következik be.
A megtalált apa, Anzelm a zárlatban a fiatalok érzelmeit, szándékait tiszteletben tartó, tehát a józanságot, természetességet képviselő - Harpagonnal ellentétes jellemű - szülő, aki rezonőrként Moliére negatív értékítéletét is közölheti az érdekházasságról.
A nagy jellemkomédiákhoz képest (l. Tartuffe) A fösvényben Moliére több népi szereplőt, zannikat szerepeltet (pl. Valér Brighella -, Jakab Arlecchino-típus), és halmozza a helyzetkomikumi jeleneteket. Fokozó hatású bohózati elem az ismételt botozás (III.1.2.) és a fellökés (III.9.). Variálódnak a félrevezetések (III.1.7., IV.4., V.2.);
a túlzások (II.2., 5., II.1.). Mivel minden (polgári és népi) szereplő beszédmódjával is egyénített, ez nemcsak közvetlen jellemzésüket szolgálja, de ezen kívül humorforrás is lehet (l. pl. Jakab, III.2.). A mechanikus viselkedési formák nevetségességét, a szókomikum hatását, (a „rugóra járó ördög"-effektust) ebben a művében is kihasználja az író. (Amikor Valér Harpagont igyekszik meggyőzni (I.5.), hogy ne adja lányát olyan emberhez, akit ez nem szeret. „Hozomány nélkül!", szakítja minduntalan félbe Harpagon fösvénysége. „és az automatikusan visszatérő szavak mögött szinte látjuk a körben forgó gépezetet, amelyet egy rögeszme mozgat; alighogy visszaszorítják, a fösvénység máris felpattan automatikusan, ezt fejezi ki a gépies ismétlés", Bergson.)
Az író a komikum-változatokat gyakran a tragikum-lehetőség ellenpontozására
is alkalmazza; a feszültségkeltés és oldás állandó hullámzása jellemzi a szerkesztést (I.: az 1-2. jelenet tematikus párhuzamával ellentétes a farce-jelenet (3.), a csúcspont az éles összeütközés az apa és gyermekei között (4.), ezt Valér ironikus szövege oldja (5.); II.: a már eleve szatirikus indítás (1.) után tragikus összeütközés zajlik az apa és fia között (2.), ezt bohózati tónusban ellenpontozza a 3-5. jelenet; a IV. felvonásban még gyorsabb előre- és visszalépések következnek be, 4., 5., 6.).
A tragikomikumot is Harpagon monomániája teremti: „Van a Fösvényben egy jelenet, amely szinte drámai: az, amelyben az adós szembekerül az uzsorással; [É] kiderül, hogy apa és fiú áll szemben egymással. Valóban drámai volna a feszültség, ha
a fösvénység és az apai vonzalom ütközése az érzéseknek valami új s többé-kevésbé eredeti keveredését teremtené meg Harpagon lelkében. De egyáltalán nincs így. Alig ér véget a találkozás, az apa máris mindent elfelejtett. Amikor megint látja a fiát, épp hogy említést tesz e komoly találkozásukról [É] a fösvénység elsiklott egy másik érzés mellett, érintetlenül" (Bergson).
A mű során egyre rétegzettebb képet kapunk Harpagon fösvénységéből kinövő, rögeszmés gyanakvásáról, kapzsiságáról, végletes önzéséről - a Tartuffe-ben a „javítható" Orgon még „érzi, hogy ellágyul" lánya könyörgésére, Harpagon azonban kegyetlen, cinikus gazember („adja isten" - mondja, hogy túlélje gyerekeit; annak ad kölcsönt, aki „vállalja, hogy nyolc hónap leforgása előtt apja nem lesz az élők sorában" stb.); minden egyes szereplővel konfliktusba kerül, és a „rugós ördög"-mechanizmus működteti minden rezdülését. A pénzszerzés realitásán túl idegen a világban: saját szerelmi ügyében naivitása válik komikussá. „Egyéni viselkedését, gyermekeivel való bánásmódját nézve valóban szörnyeteg. érzelem éppúgy nincsen benne, akár az aranyában. Viszont azt a világrendet, amiben él, valóban az arany igazgatja. Tehát a világhoz való viszonyában igazán nem egyéb, mint cérnán rángatott báb. Annál nevetségesebb, minél inkább a maga világának törvényeit példázza" (Illyés Gy.).
A nyelvi jellemzés remekeként számontartott nagymonológjában magából teljesen kivetkőzve mutatja meg visszafordíthatatlanul deformált személyiségét (még „akció" is jelzi elborulását: saját magát kapja elÉ), tragikomikus jelenete a „tragikus kétségbeesés és bukás dimenzióit villantja fel" (Poszler Gy.).
Moliére nem ad felmentést a pénzével végérvényesen magára maradó Harpagonnak, ill. kártékony társadalmi típusának; de az eltúlzott, működésében ábrázolt, ijesztő rögeszme nem csak az harpagonoknak figyelmeztetés. („Minden komikai hiba veszélyes, amíg hatását nem ártalmatlanítja a világ.") „Még ha feltesszük is, hogy A fösvény sohasem javított meg egyetlen fösvényt sem [É] elég az egészségeseket megerősíteni egészségükben, ha nem is tud meggyógyítani kétségbeejtő betegségeket. A fösvény
a bőkezűnek is tanulságos [É] hasznos, ha ismerjük azokat, akikkel összeütközésbe kerülhetünk; hasznos, ha védekezünk a példa minden hatása ellen. A betegségmegelőzés is értékes gyógymód; és az erkölcsnek nincsen erőteljesebb, hatásosabb gyógyszere, mint a nevetés" (Lessing).
A mű magyar fordításai közül Illyés Gyuláé a legnépszerűbb.